Relatív időszámítás : lépcsőfokok és támpontok ...

Emlékeimben az első,számomra jelentős változást,amit igazi diadalként éltem meg,az óvodánk lépcsőin való menetelés jelentette.Amikor még kicsi voltam,ezen óvodának két bejárata volt.Az egyik oldalt,amelyik közvetlenül a kiscsoportosok termébe vezetett.A másik viszont elöl,pár lépcsőfok vezetett fel hozzá,ez már a nagyobb csoportok világába való bejutást biztosította.Máig átfut rajtam az az érzés,amint középsősként, az első napomon ezen a lépcsőn ugráltam felfelé lelkesen.Hihetetlen büszkeség és öröm töltött el: én már nem a kicsikhez tartoztam, én már a MÁSIK ajtón mentem be.


Életünk nagy „lépcsői” megmaradnak a fejünkben. Némelyeket tudunk pontos dátumokhoz kötni,másokat nem, azonban az akkori érzelmek ma is ugyanúgy képesek végigrobogni rajtunk.Számomra ezeket az ugrásokat nem a születésnapok,iskolaváltások vagy egyéb „előírt” időpontok jelentik. A 18. születésnap sem jelentett egy korszakhatárt.Körülbelül 22-23 évesen kezdtem először érezni azt,hogy ez már valami más,mint azelőtt.


Az „első szerelem” után 5 évvel tapasztaltam meg azt az igazi,elsöprő áradatot,amit talán a következő pár sor fejez ki legjobban :

A szerelem olyan, mint a fa: magától növekszik, mély gyökeret ereszt egész valónkba és gyakran tovább zöldül a szív romjain. (Victor Hugo)

Mitől volt ez más,mint a többi kapcsolat előtte? Miért nem az első volt egy újabb lépcsőfok?

Néhány fontos dolgot itt tanultam meg és/vagy ezek itt tudatosodtak bennem.(Fontos tudni,hogy eddig nem igazán veszítettem el közeli,fontos hozzátartozómat.)


1. Három keserves hónappal a szakítás után rájöttem arra,hogy amit gyűlölünk a tanulásnál,az itt igazi bajtársunkká szegődik : a felejtés. Egy idő után minden nap egy kicsit könnyebben ébredtem.

2. Ehhez kapcsolódik a második lecke : nincs olyan érzelmi kataklizma,amiből ne tudnánk felállni, akár egyedül,akár segítséggel.Nagy erővel töltött el ez a gondolat vagy csak most vettem észre,hogy ez az erő megvan bennem is?Lényegtelen,most már láttam,hogy ott van.

3. Talán a legfontosabb észrevétel,amit már korábban is tapasztaltam az életemben,de itt körvonalazódott : az igazán nagy dolgok képesek évek múltán is melegséget ébreszteni bennünk és ez már nem fájdalommal átitatott,hanem egy apró mosolyt az arcunkra csaló emlékfoszlány és egyetlen szó : köszönöm.

Az elmúlt egy évben pedig két dátum is adódott az ünneplésre méltó napok listájához :

Január 4-én léptem át azt a vonalat,amit már előző év őszétől elkezdtem közelíteni.A szemléletváltás határa volt ez.Illetve az ehhez kapcsolódó határozott döntés.Hihetetlenül erős impulzus rohant át rajtam és itatta át a legutolsó sejtet is bennem, még álmaimban is többször újra átélem az egészet. Hatásában is messze a többit felülmúló elhatározás volt ez.Egy második születésnap.


Augusztus 27-én pedig egy jövőbeli esemény miatti aggodalmak és ezer kérdés súlya alatt igazi lelki pokoljárást éltem meg,de az adott nap válasza erre még erősebb volt.Hihetetlen,de azon a napon olyan nem várható üzenet-áradatban, közvetlenül és közvetetten is megnyilvánuló támogatásban volt részem,ami megint csak megerősítette bennem,hogy nincsenek véletlenek,ezek az emberek azért vannak az életemben,mert ott a helyük.Ezt a napot be is karikáztam a naptárban,mert ezt mindig meg kell ünnepelni,hogy ne felejtsem el,NEM VAGYOK EGYEDÜL SOHA.


Ezek az események nem hasonlíthatók a pelenka elhagyásához,a ballagáshoz, érettségihez,első munkához stb.,mert utóbbiak az idő múlását juttatják csak eszünkbe.

Az igazi „lépcsők” pont ellenkezőleg hatnak.Ha rájuk gondolunk,nem az elmúlás,hanem a végtelenség érzése önt el bennünket.Az,hogy miket volt szerencsénk megélni, vajon még mi minden vár ránk most, a következő pillanatban vagy holnap.