AZ A BIZONYOS TŰZ

Minap épp a HR órám előtt beszélgettem az előadóval és kérdezgetett ezt-azt rólam. Egész jó beszélgetés kerekedett ki belőle, mígnem feltette a kérdést, hogy mit szeretnék a jövőben. Nem tudtam, hogyan mondjam meg, hogy fogalmam sincs, mi az, amit igazán szeretnék csinálni, mi az, amire talentumot kaptam, mire születtem. Mindig zavarban vagyok kicsit, ha erre kérdeznek rá. Mondtam, hogy sok dolog érdekel, de elkötelezni magam egyik mellett sem tudom igazán. Nem azért, mert nem ér annyit a szememben, hanem mert nem érzem azt a bizonyos hivatástudatot.

Irigylem azokat az embereket, akik már 4 évesen tudják, hogy fogorvosok, rendőrök vagy riporterek akarnak lenni és olyan határozottan végigköveti ez a döntés a mindennapjaikat, hogy ennek megfelelően rendezik be az életüket és előbb-utóbb el is érik céljukat. Ez lenne az a bizonyos X-FAKTOR, ami például a tehetségkutatókba „üldözi” az embereket? Kicsit elmélázva ezen arra jutottam, hogy ez a bizonyos komponens az emberben nem a tehetséget jelenti, hanem a tehetségtudatot. Elvégre mennyi nagy reménység mászkál az utcán, akik beérik azzal, hogy a munka csupán munka legyen és nem hivatás. Ezzel nincs is semmi baj, csupán akkor, ha álmaik töredékét élik csak meg emiatt.

Úgy gondolom, manapság már semmi sem lehetetlen. Mégis… sokan elhiszik, hogy ők nem valósíthatják meg elképzeléseiket, illetve - mint például én sem - nem tudják, mivel szárnyalhatnának a csillagokig. A tanárom azt mondta, hogy nincs meg bennem most a tűz, ami ehhez kellene. Az a lángolás, ami akkor is hajt, hogy többet adjak, amikor a szükséges teljesítményt sem becsülik meg. Csak azért nem fogadom el, hogy igaza van, mert attól, hogy most még csak foszlányok vannak, még nincs semmi körvonalazódva, még felgyulladhat az a kis lámpácska a fejemben. Eszem ágában sincs feladni a reményt, hogy egyszer valamiben megtalálom azt a pluszt, ami motivál nem csak a feljebbjutás felé, hanem a szürke hétköznapokban is. Így pedig nem mondhatok igent a tézisére.

Látom magam körül és másoktól is hallom, hogy sokak küzdenek hasonló problémával. Túl sok lehetőségünk van, és ez lenne a bőség zavara? Vagy egyszerűen elmaradtunk valahol az érésben? Valamit nem vettünk észre útközben? Sokan mondják, hogy a mai fiatalok milyen lusták és semmirekellők. Mi van, ha csak nincs bennük motiváció? Programozható vajon a hivatástudat magunknak vagy a következő generáció számára? A spártaiakat az egész kultúrájuk harcos néppé trenírozta az ókorban és ez volt az, ami megformálta őket, ami identitást adott nekik. Ezt egyszerűen kézhez kapták. Talán ma a társadalmi kontroll hiánya okozza ezt a kvázi elveszettség - érzést? Szükségünk lenne  a vesénkbe látó szokásjogra, annak tiszteletére, hogy határozottabbak legyünk és egy célon tartsuk a szemünket?

Valami még szunyókál bennem... hogy ezt egy belső hullám vagy egy külső tényező hozza ki belőlem, azt még nem tudom. Talán csak parázs van bennem vagy egy egészen pici láng… a hit magamban azonban bőven életben tart, míg eljön a tűzvihar.