Egyik nap vacsora közben egy magazinműsorban a tetoválásokról volt szó. Magamra valószínűleg soha nem varratnék, de mindig is érdekelt ezen alkotások története. Mi az az esemény vagy életérzés, ami olyan erős pezsgést vált ki a fejünkben, ami már nem fér el bent és arra késztet, hogy egy életen keresztül hordjuk leírva vagy szimbólumokban megjelenítve bőrünkön? Vannak olyanok, akiknél ez a bőrfestés csupán dekoráció, míg másoknál több jelentéstartalom húzódik meg egy-egy kép vagy szó mögött. Kellemes gondolatokat ébresztenek bennük, emlékeztetnek valakire vagy valamire, esetleg ezzel hirdetik szemléletüket. Az egyik riportalany egy csillag motívumról beszélt, amely az Esthajnalcsillagot jelképezi, amit ő, mint sok tengerész magára tetováltatott bízván abban, hogy mindig megtalálják a helyes utat, a jó irányt.
Az életben tényleg elveszetten bolyongunk? Keresünk, illetve - ha már megtaláltuk – szorgalmasan használunk egy adott iránytűt, mely garantálja nekünk, hogy a viharos hullámok helyett csendes vizeken vezet minket? Ilyen zsinórmérték lehet bármely vallás vagy világnézet, melyben őszintén tudunk hinni? Azonban ezek sem garantálják, hogy egy csapásra a tenger lecsendesedik és delfinek ugrálnak mellettünk, mialatt mi szépen elhajózunk a lemenő Nap felé. Ezek ugyan mutatnak egy irányt, de a döntéseket végül mindig mi hozzuk meg, nem egyszer a rövidebb, kényelmesebb, csábítóbb utat követve. Később persze a sorsot átkozzuk, ha nem úgy sültek el a dolgok, ahogy szerettük volna.
Az Egy asszony illata című filmben elhangzik pár mondat, amit valljuk be őszintén sokszor vagy soha nem merünk beismerni másoknak, de még magunknak se :
„Amikor válaszúthoz érkeztem az életem során, mindig tudtam, melyik a helyes út, kivétel nélkül tudtam. De nem azon mentem. Tudják, hogy miért? Mert átkozottul göröngyös és kemény volt.”
Persze utólag mindig okosabb az ember, mégis… ha a felszínen kétségek is tépnek szét, legbelül egy megérzésben, a tapasztalatokban vagy külső jelekben ott található a válasz.
Többen áradoztak a Csúcshatás című filmről, milyen jó lenne nekünk is egy olyan szuperbogyó, mint amit a szereplők kapkodnak a cselekmény során. Mit tudott az a kis tabletta? Nem az iránytű volt benne, az már megvolt az emberben előtte is. Persze nem elhanyagolható, hogy egy éjszaka alatt bevágható vele 5 lexikon, de maga a cselekedet nem lehetetlen, csupán több időbefektetést igényel (de messze nem 100 év napi 24 óráját). Amitől különleges volt az a „csodaszer” nem más, mint hogy vele mindig a helyes döntést hozták meg a fogyasztói. Egy kémiai vegyület, ami olyan, mint egy edző, aki kihozza belőlünk a legjobbat, egyes dolgokat engedélyezve, másokat tiltva a csúcs elérése érdekében.
Erre mi nem lennénk képesek? Egy cél érdekében kisebb-nagyobb áldozatok meghozatala lehetetlen volna? Rengeteg sikeres életet élő ember bizonyítja az ellenkezőjét.
Voltak olyan idők, amikor az egyén vagy egyes csoportok sokkal súlyosabb keretek közé voltak szorítva, mint ma. Mi pedig, akik elnyertük a döntés szabadságát sokszor nem is tudunk mit kezdeni vele. Nem az erőt választjuk, hogy felvegyük a kesztyűt és megküzdjünk akár a világgal, akár saját magunkkal, hogy csak egyszer ne hódoljunk be valaminek, csak egyszer merjünk nemet mondani valamire. Inkább a gyengeséget vállaljuk, hagyjuk magunkat sodródni az árral és később másra mutogatunk, ha nem tetszik a végkifejlet.
Elrendelt lenne a bukás vagy a felemelkedés? Létezik valódi elhatározás vagy adott szituációra, adott vérmérséklettel csak egyféleképpen reagálhatunk? Bizonyos helyzetekben a nyugodt ember biztosan higgadt tud maradni, az idegesebb természetű pedig tombolni fog? Én azokkal értek egyet, akik azt állítják, hogy bármilyenek is legyünk, az elhatározás előtti pillanatban még mindig van lehetőségünk ugyanúgy az igen vagy a nem mellett dönteni, bárhogy is gondolkodtunk előtte. Ösztöneink nem végtelenek és egyre hosszabb megtett utunk során jó esetben tanultunk is pár leckét.
Képesek vagyunk fejlődni és bár a jövőben mindig akad pár ismeretlen lehetséges tényező, nem a véletlen vezet, döntéseink messze nem elenyésző súllyal vesznek részt saját történetünk alakításában.
„Nem csillagainkban, Brutus, a hiba,
Hanem magunkban, kik megbókolunk.”
(William Shakespeare : Julius Caesar)
Erre mi nem lennénk képesek? Egy cél érdekében kisebb-nagyobb áldozatok meghozatala lehetetlen volna? Rengeteg sikeres életet élő ember bizonyítja az ellenkezőjét.
Voltak olyan idők, amikor az egyén vagy egyes csoportok sokkal súlyosabb keretek közé voltak szorítva, mint ma. Mi pedig, akik elnyertük a döntés szabadságát sokszor nem is tudunk mit kezdeni vele. Nem az erőt választjuk, hogy felvegyük a kesztyűt és megküzdjünk akár a világgal, akár saját magunkkal, hogy csak egyszer ne hódoljunk be valaminek, csak egyszer merjünk nemet mondani valamire. Inkább a gyengeséget vállaljuk, hagyjuk magunkat sodródni az árral és később másra mutogatunk, ha nem tetszik a végkifejlet.
Elrendelt lenne a bukás vagy a felemelkedés? Létezik valódi elhatározás vagy adott szituációra, adott vérmérséklettel csak egyféleképpen reagálhatunk? Bizonyos helyzetekben a nyugodt ember biztosan higgadt tud maradni, az idegesebb természetű pedig tombolni fog? Én azokkal értek egyet, akik azt állítják, hogy bármilyenek is legyünk, az elhatározás előtti pillanatban még mindig van lehetőségünk ugyanúgy az igen vagy a nem mellett dönteni, bárhogy is gondolkodtunk előtte. Ösztöneink nem végtelenek és egyre hosszabb megtett utunk során jó esetben tanultunk is pár leckét.
Képesek vagyunk fejlődni és bár a jövőben mindig akad pár ismeretlen lehetséges tényező, nem a véletlen vezet, döntéseink messze nem elenyésző súllyal vesznek részt saját történetünk alakításában.
„Nem csillagainkban, Brutus, a hiba,
Hanem magunkban, kik megbókolunk.”
(William Shakespeare : Julius Caesar)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése