AZ A BIZONYOS TŰZ

Minap épp a HR órám előtt beszélgettem az előadóval és kérdezgetett ezt-azt rólam. Egész jó beszélgetés kerekedett ki belőle, mígnem feltette a kérdést, hogy mit szeretnék a jövőben. Nem tudtam, hogyan mondjam meg, hogy fogalmam sincs, mi az, amit igazán szeretnék csinálni, mi az, amire talentumot kaptam, mire születtem. Mindig zavarban vagyok kicsit, ha erre kérdeznek rá. Mondtam, hogy sok dolog érdekel, de elkötelezni magam egyik mellett sem tudom igazán. Nem azért, mert nem ér annyit a szememben, hanem mert nem érzem azt a bizonyos hivatástudatot.

Irigylem azokat az embereket, akik már 4 évesen tudják, hogy fogorvosok, rendőrök vagy riporterek akarnak lenni és olyan határozottan végigköveti ez a döntés a mindennapjaikat, hogy ennek megfelelően rendezik be az életüket és előbb-utóbb el is érik céljukat. Ez lenne az a bizonyos X-FAKTOR, ami például a tehetségkutatókba „üldözi” az embereket? Kicsit elmélázva ezen arra jutottam, hogy ez a bizonyos komponens az emberben nem a tehetséget jelenti, hanem a tehetségtudatot. Elvégre mennyi nagy reménység mászkál az utcán, akik beérik azzal, hogy a munka csupán munka legyen és nem hivatás. Ezzel nincs is semmi baj, csupán akkor, ha álmaik töredékét élik csak meg emiatt.

Úgy gondolom, manapság már semmi sem lehetetlen. Mégis… sokan elhiszik, hogy ők nem valósíthatják meg elképzeléseiket, illetve - mint például én sem - nem tudják, mivel szárnyalhatnának a csillagokig. A tanárom azt mondta, hogy nincs meg bennem most a tűz, ami ehhez kellene. Az a lángolás, ami akkor is hajt, hogy többet adjak, amikor a szükséges teljesítményt sem becsülik meg. Csak azért nem fogadom el, hogy igaza van, mert attól, hogy most még csak foszlányok vannak, még nincs semmi körvonalazódva, még felgyulladhat az a kis lámpácska a fejemben. Eszem ágában sincs feladni a reményt, hogy egyszer valamiben megtalálom azt a pluszt, ami motivál nem csak a feljebbjutás felé, hanem a szürke hétköznapokban is. Így pedig nem mondhatok igent a tézisére.

Látom magam körül és másoktól is hallom, hogy sokak küzdenek hasonló problémával. Túl sok lehetőségünk van, és ez lenne a bőség zavara? Vagy egyszerűen elmaradtunk valahol az érésben? Valamit nem vettünk észre útközben? Sokan mondják, hogy a mai fiatalok milyen lusták és semmirekellők. Mi van, ha csak nincs bennük motiváció? Programozható vajon a hivatástudat magunknak vagy a következő generáció számára? A spártaiakat az egész kultúrájuk harcos néppé trenírozta az ókorban és ez volt az, ami megformálta őket, ami identitást adott nekik. Ezt egyszerűen kézhez kapták. Talán ma a társadalmi kontroll hiánya okozza ezt a kvázi elveszettség - érzést? Szükségünk lenne  a vesénkbe látó szokásjogra, annak tiszteletére, hogy határozottabbak legyünk és egy célon tartsuk a szemünket?

Valami még szunyókál bennem... hogy ezt egy belső hullám vagy egy külső tényező hozza ki belőlem, azt még nem tudom. Talán csak parázs van bennem vagy egy egészen pici láng… a hit magamban azonban bőven életben tart, míg eljön a tűzvihar.  

A HELYES ÚT

Egyik nap vacsora közben egy magazinműsorban a tetoválásokról volt szó. Magamra valószínűleg soha nem varratnék, de mindig is érdekelt ezen alkotások története. Mi az az esemény vagy életérzés, ami olyan erős pezsgést vált ki a fejünkben, ami már nem fér el bent és arra késztet, hogy egy életen keresztül hordjuk leírva vagy szimbólumokban megjelenítve bőrünkön? Vannak olyanok, akiknél ez a bőrfestés csupán dekoráció, míg másoknál több jelentéstartalom húzódik meg egy-egy kép vagy szó mögött. Kellemes gondolatokat ébresztenek bennük, emlékeztetnek valakire vagy valamire, esetleg ezzel hirdetik szemléletüket. Az egyik riportalany egy csillag motívumról beszélt, amely az Esthajnalcsillagot jelképezi, amit ő, mint sok tengerész magára tetováltatott bízván abban, hogy mindig megtalálják a helyes utat, a jó irányt.


Az életben tényleg elveszetten bolyongunk? Keresünk, illetve - ha már megtaláltuk – szorgalmasan használunk egy adott iránytűt, mely garantálja nekünk, hogy a viharos hullámok helyett csendes vizeken vezet minket? Ilyen zsinórmérték lehet bármely vallás vagy világnézet, melyben őszintén tudunk hinni? Azonban ezek sem garantálják, hogy egy csapásra a tenger lecsendesedik és delfinek ugrálnak mellettünk, mialatt mi szépen elhajózunk a lemenő Nap felé. Ezek ugyan mutatnak egy irányt, de a döntéseket végül mindig mi hozzuk meg, nem egyszer a rövidebb, kényelmesebb, csábítóbb utat követve. Később persze a sorsot átkozzuk, ha nem úgy sültek el a dolgok, ahogy szerettük volna.


Az Egy asszony illata című filmben elhangzik pár mondat, amit valljuk be őszintén sokszor vagy soha nem merünk beismerni másoknak, de még magunknak se :

„Amikor válaszúthoz érkeztem az életem során, mindig tudtam, melyik a helyes út, kivétel nélkül tudtam. De nem azon mentem. Tudják, hogy miért? Mert átkozottul göröngyös és kemény volt.”

Persze utólag mindig okosabb az ember, mégis… ha a felszínen kétségek is tépnek szét, legbelül egy megérzésben, a tapasztalatokban vagy külső jelekben ott található a válasz.

Többen áradoztak a Csúcshatás című filmről, milyen jó lenne nekünk is egy olyan szuperbogyó, mint amit a szereplők kapkodnak a cselekmény során. Mit tudott az a kis tabletta? Nem az iránytű volt benne, az már megvolt az emberben előtte is. Persze nem elhanyagolható, hogy egy éjszaka alatt bevágható vele 5 lexikon, de maga a cselekedet nem lehetetlen, csupán több időbefektetést igényel (de messze nem 100 év napi 24 óráját). Amitől különleges volt az a „csodaszer” nem más, mint hogy vele mindig a helyes döntést hozták meg a fogyasztói. Egy kémiai vegyület, ami olyan, mint egy edző, aki kihozza belőlünk a legjobbat, egyes dolgokat engedélyezve, másokat tiltva a csúcs elérése érdekében.

Erre mi nem lennénk képesek? Egy cél érdekében kisebb-nagyobb áldozatok meghozatala lehetetlen volna? Rengeteg sikeres életet élő ember bizonyítja az ellenkezőjét.
Voltak olyan idők, amikor az egyén vagy egyes csoportok sokkal súlyosabb keretek közé voltak szorítva, mint ma. Mi pedig, akik elnyertük a döntés szabadságát sokszor nem is tudunk mit kezdeni vele. Nem az erőt választjuk, hogy felvegyük a kesztyűt és megküzdjünk akár a világgal, akár saját magunkkal, hogy csak egyszer ne hódoljunk be valaminek, csak egyszer merjünk nemet mondani valamire. Inkább a gyengeséget vállaljuk, hagyjuk magunkat sodródni az árral és később másra mutogatunk, ha nem tetszik a végkifejlet.

Elrendelt lenne a bukás vagy a felemelkedés? Létezik valódi elhatározás vagy adott szituációra, adott vérmérséklettel csak egyféleképpen reagálhatunk? Bizonyos helyzetekben a nyugodt ember biztosan higgadt tud maradni, az idegesebb természetű pedig tombolni fog? Én azokkal értek egyet, akik azt állítják, hogy bármilyenek is legyünk, az elhatározás előtti pillanatban még mindig van lehetőségünk ugyanúgy az igen vagy a nem mellett dönteni, bárhogy is gondolkodtunk előtte. Ösztöneink nem végtelenek és egyre hosszabb megtett utunk során jó esetben tanultunk is pár leckét.

Képesek vagyunk fejlődni és bár a jövőben mindig akad pár ismeretlen lehetséges tényező, nem a véletlen vezet, döntéseink messze nem elenyésző súllyal vesznek részt saját történetünk alakításában.


„Nem csillagainkban, Brutus, a hiba,
Hanem magunkban, kik megbókolunk.”

(William Shakespeare : Julius Caesar)

Relatív időszámítás : lépcsőfokok és támpontok ...

Emlékeimben az első,számomra jelentős változást,amit igazi diadalként éltem meg,az óvodánk lépcsőin való menetelés jelentette.Amikor még kicsi voltam,ezen óvodának két bejárata volt.Az egyik oldalt,amelyik közvetlenül a kiscsoportosok termébe vezetett.A másik viszont elöl,pár lépcsőfok vezetett fel hozzá,ez már a nagyobb csoportok világába való bejutást biztosította.Máig átfut rajtam az az érzés,amint középsősként, az első napomon ezen a lépcsőn ugráltam felfelé lelkesen.Hihetetlen büszkeség és öröm töltött el: én már nem a kicsikhez tartoztam, én már a MÁSIK ajtón mentem be.


Életünk nagy „lépcsői” megmaradnak a fejünkben. Némelyeket tudunk pontos dátumokhoz kötni,másokat nem, azonban az akkori érzelmek ma is ugyanúgy képesek végigrobogni rajtunk.Számomra ezeket az ugrásokat nem a születésnapok,iskolaváltások vagy egyéb „előírt” időpontok jelentik. A 18. születésnap sem jelentett egy korszakhatárt.Körülbelül 22-23 évesen kezdtem először érezni azt,hogy ez már valami más,mint azelőtt.


Az „első szerelem” után 5 évvel tapasztaltam meg azt az igazi,elsöprő áradatot,amit talán a következő pár sor fejez ki legjobban :

A szerelem olyan, mint a fa: magától növekszik, mély gyökeret ereszt egész valónkba és gyakran tovább zöldül a szív romjain. (Victor Hugo)

Mitől volt ez más,mint a többi kapcsolat előtte? Miért nem az első volt egy újabb lépcsőfok?

Néhány fontos dolgot itt tanultam meg és/vagy ezek itt tudatosodtak bennem.(Fontos tudni,hogy eddig nem igazán veszítettem el közeli,fontos hozzátartozómat.)


1. Három keserves hónappal a szakítás után rájöttem arra,hogy amit gyűlölünk a tanulásnál,az itt igazi bajtársunkká szegődik : a felejtés. Egy idő után minden nap egy kicsit könnyebben ébredtem.

2. Ehhez kapcsolódik a második lecke : nincs olyan érzelmi kataklizma,amiből ne tudnánk felállni, akár egyedül,akár segítséggel.Nagy erővel töltött el ez a gondolat vagy csak most vettem észre,hogy ez az erő megvan bennem is?Lényegtelen,most már láttam,hogy ott van.

3. Talán a legfontosabb észrevétel,amit már korábban is tapasztaltam az életemben,de itt körvonalazódott : az igazán nagy dolgok képesek évek múltán is melegséget ébreszteni bennünk és ez már nem fájdalommal átitatott,hanem egy apró mosolyt az arcunkra csaló emlékfoszlány és egyetlen szó : köszönöm.

Az elmúlt egy évben pedig két dátum is adódott az ünneplésre méltó napok listájához :

Január 4-én léptem át azt a vonalat,amit már előző év őszétől elkezdtem közelíteni.A szemléletváltás határa volt ez.Illetve az ehhez kapcsolódó határozott döntés.Hihetetlenül erős impulzus rohant át rajtam és itatta át a legutolsó sejtet is bennem, még álmaimban is többször újra átélem az egészet. Hatásában is messze a többit felülmúló elhatározás volt ez.Egy második születésnap.


Augusztus 27-én pedig egy jövőbeli esemény miatti aggodalmak és ezer kérdés súlya alatt igazi lelki pokoljárást éltem meg,de az adott nap válasza erre még erősebb volt.Hihetetlen,de azon a napon olyan nem várható üzenet-áradatban, közvetlenül és közvetetten is megnyilvánuló támogatásban volt részem,ami megint csak megerősítette bennem,hogy nincsenek véletlenek,ezek az emberek azért vannak az életemben,mert ott a helyük.Ezt a napot be is karikáztam a naptárban,mert ezt mindig meg kell ünnepelni,hogy ne felejtsem el,NEM VAGYOK EGYEDÜL SOHA.


Ezek az események nem hasonlíthatók a pelenka elhagyásához,a ballagáshoz, érettségihez,első munkához stb.,mert utóbbiak az idő múlását juttatják csak eszünkbe.

Az igazi „lépcsők” pont ellenkezőleg hatnak.Ha rájuk gondolunk,nem az elmúlás,hanem a végtelenség érzése önt el bennünket.Az,hogy miket volt szerencsénk megélni, vajon még mi minden vár ránk most, a következő pillanatban vagy holnap.