AZ A BIZONYOS TŰZ

Minap épp a HR órám előtt beszélgettem az előadóval és kérdezgetett ezt-azt rólam. Egész jó beszélgetés kerekedett ki belőle, mígnem feltette a kérdést, hogy mit szeretnék a jövőben. Nem tudtam, hogyan mondjam meg, hogy fogalmam sincs, mi az, amit igazán szeretnék csinálni, mi az, amire talentumot kaptam, mire születtem. Mindig zavarban vagyok kicsit, ha erre kérdeznek rá. Mondtam, hogy sok dolog érdekel, de elkötelezni magam egyik mellett sem tudom igazán. Nem azért, mert nem ér annyit a szememben, hanem mert nem érzem azt a bizonyos hivatástudatot.

Irigylem azokat az embereket, akik már 4 évesen tudják, hogy fogorvosok, rendőrök vagy riporterek akarnak lenni és olyan határozottan végigköveti ez a döntés a mindennapjaikat, hogy ennek megfelelően rendezik be az életüket és előbb-utóbb el is érik céljukat. Ez lenne az a bizonyos X-FAKTOR, ami például a tehetségkutatókba „üldözi” az embereket? Kicsit elmélázva ezen arra jutottam, hogy ez a bizonyos komponens az emberben nem a tehetséget jelenti, hanem a tehetségtudatot. Elvégre mennyi nagy reménység mászkál az utcán, akik beérik azzal, hogy a munka csupán munka legyen és nem hivatás. Ezzel nincs is semmi baj, csupán akkor, ha álmaik töredékét élik csak meg emiatt.

Úgy gondolom, manapság már semmi sem lehetetlen. Mégis… sokan elhiszik, hogy ők nem valósíthatják meg elképzeléseiket, illetve - mint például én sem - nem tudják, mivel szárnyalhatnának a csillagokig. A tanárom azt mondta, hogy nincs meg bennem most a tűz, ami ehhez kellene. Az a lángolás, ami akkor is hajt, hogy többet adjak, amikor a szükséges teljesítményt sem becsülik meg. Csak azért nem fogadom el, hogy igaza van, mert attól, hogy most még csak foszlányok vannak, még nincs semmi körvonalazódva, még felgyulladhat az a kis lámpácska a fejemben. Eszem ágában sincs feladni a reményt, hogy egyszer valamiben megtalálom azt a pluszt, ami motivál nem csak a feljebbjutás felé, hanem a szürke hétköznapokban is. Így pedig nem mondhatok igent a tézisére.

Látom magam körül és másoktól is hallom, hogy sokak küzdenek hasonló problémával. Túl sok lehetőségünk van, és ez lenne a bőség zavara? Vagy egyszerűen elmaradtunk valahol az érésben? Valamit nem vettünk észre útközben? Sokan mondják, hogy a mai fiatalok milyen lusták és semmirekellők. Mi van, ha csak nincs bennük motiváció? Programozható vajon a hivatástudat magunknak vagy a következő generáció számára? A spártaiakat az egész kultúrájuk harcos néppé trenírozta az ókorban és ez volt az, ami megformálta őket, ami identitást adott nekik. Ezt egyszerűen kézhez kapták. Talán ma a társadalmi kontroll hiánya okozza ezt a kvázi elveszettség - érzést? Szükségünk lenne  a vesénkbe látó szokásjogra, annak tiszteletére, hogy határozottabbak legyünk és egy célon tartsuk a szemünket?

Valami még szunyókál bennem... hogy ezt egy belső hullám vagy egy külső tényező hozza ki belőlem, azt még nem tudom. Talán csak parázs van bennem vagy egy egészen pici láng… a hit magamban azonban bőven életben tart, míg eljön a tűzvihar.  

A HELYES ÚT

Egyik nap vacsora közben egy magazinműsorban a tetoválásokról volt szó. Magamra valószínűleg soha nem varratnék, de mindig is érdekelt ezen alkotások története. Mi az az esemény vagy életérzés, ami olyan erős pezsgést vált ki a fejünkben, ami már nem fér el bent és arra késztet, hogy egy életen keresztül hordjuk leírva vagy szimbólumokban megjelenítve bőrünkön? Vannak olyanok, akiknél ez a bőrfestés csupán dekoráció, míg másoknál több jelentéstartalom húzódik meg egy-egy kép vagy szó mögött. Kellemes gondolatokat ébresztenek bennük, emlékeztetnek valakire vagy valamire, esetleg ezzel hirdetik szemléletüket. Az egyik riportalany egy csillag motívumról beszélt, amely az Esthajnalcsillagot jelképezi, amit ő, mint sok tengerész magára tetováltatott bízván abban, hogy mindig megtalálják a helyes utat, a jó irányt.


Az életben tényleg elveszetten bolyongunk? Keresünk, illetve - ha már megtaláltuk – szorgalmasan használunk egy adott iránytűt, mely garantálja nekünk, hogy a viharos hullámok helyett csendes vizeken vezet minket? Ilyen zsinórmérték lehet bármely vallás vagy világnézet, melyben őszintén tudunk hinni? Azonban ezek sem garantálják, hogy egy csapásra a tenger lecsendesedik és delfinek ugrálnak mellettünk, mialatt mi szépen elhajózunk a lemenő Nap felé. Ezek ugyan mutatnak egy irányt, de a döntéseket végül mindig mi hozzuk meg, nem egyszer a rövidebb, kényelmesebb, csábítóbb utat követve. Később persze a sorsot átkozzuk, ha nem úgy sültek el a dolgok, ahogy szerettük volna.


Az Egy asszony illata című filmben elhangzik pár mondat, amit valljuk be őszintén sokszor vagy soha nem merünk beismerni másoknak, de még magunknak se :

„Amikor válaszúthoz érkeztem az életem során, mindig tudtam, melyik a helyes út, kivétel nélkül tudtam. De nem azon mentem. Tudják, hogy miért? Mert átkozottul göröngyös és kemény volt.”

Persze utólag mindig okosabb az ember, mégis… ha a felszínen kétségek is tépnek szét, legbelül egy megérzésben, a tapasztalatokban vagy külső jelekben ott található a válasz.

Többen áradoztak a Csúcshatás című filmről, milyen jó lenne nekünk is egy olyan szuperbogyó, mint amit a szereplők kapkodnak a cselekmény során. Mit tudott az a kis tabletta? Nem az iránytű volt benne, az már megvolt az emberben előtte is. Persze nem elhanyagolható, hogy egy éjszaka alatt bevágható vele 5 lexikon, de maga a cselekedet nem lehetetlen, csupán több időbefektetést igényel (de messze nem 100 év napi 24 óráját). Amitől különleges volt az a „csodaszer” nem más, mint hogy vele mindig a helyes döntést hozták meg a fogyasztói. Egy kémiai vegyület, ami olyan, mint egy edző, aki kihozza belőlünk a legjobbat, egyes dolgokat engedélyezve, másokat tiltva a csúcs elérése érdekében.

Erre mi nem lennénk képesek? Egy cél érdekében kisebb-nagyobb áldozatok meghozatala lehetetlen volna? Rengeteg sikeres életet élő ember bizonyítja az ellenkezőjét.
Voltak olyan idők, amikor az egyén vagy egyes csoportok sokkal súlyosabb keretek közé voltak szorítva, mint ma. Mi pedig, akik elnyertük a döntés szabadságát sokszor nem is tudunk mit kezdeni vele. Nem az erőt választjuk, hogy felvegyük a kesztyűt és megküzdjünk akár a világgal, akár saját magunkkal, hogy csak egyszer ne hódoljunk be valaminek, csak egyszer merjünk nemet mondani valamire. Inkább a gyengeséget vállaljuk, hagyjuk magunkat sodródni az árral és később másra mutogatunk, ha nem tetszik a végkifejlet.

Elrendelt lenne a bukás vagy a felemelkedés? Létezik valódi elhatározás vagy adott szituációra, adott vérmérséklettel csak egyféleképpen reagálhatunk? Bizonyos helyzetekben a nyugodt ember biztosan higgadt tud maradni, az idegesebb természetű pedig tombolni fog? Én azokkal értek egyet, akik azt állítják, hogy bármilyenek is legyünk, az elhatározás előtti pillanatban még mindig van lehetőségünk ugyanúgy az igen vagy a nem mellett dönteni, bárhogy is gondolkodtunk előtte. Ösztöneink nem végtelenek és egyre hosszabb megtett utunk során jó esetben tanultunk is pár leckét.

Képesek vagyunk fejlődni és bár a jövőben mindig akad pár ismeretlen lehetséges tényező, nem a véletlen vezet, döntéseink messze nem elenyésző súllyal vesznek részt saját történetünk alakításában.


„Nem csillagainkban, Brutus, a hiba,
Hanem magunkban, kik megbókolunk.”

(William Shakespeare : Julius Caesar)

Relatív időszámítás : lépcsőfokok és támpontok ...

Emlékeimben az első,számomra jelentős változást,amit igazi diadalként éltem meg,az óvodánk lépcsőin való menetelés jelentette.Amikor még kicsi voltam,ezen óvodának két bejárata volt.Az egyik oldalt,amelyik közvetlenül a kiscsoportosok termébe vezetett.A másik viszont elöl,pár lépcsőfok vezetett fel hozzá,ez már a nagyobb csoportok világába való bejutást biztosította.Máig átfut rajtam az az érzés,amint középsősként, az első napomon ezen a lépcsőn ugráltam felfelé lelkesen.Hihetetlen büszkeség és öröm töltött el: én már nem a kicsikhez tartoztam, én már a MÁSIK ajtón mentem be.


Életünk nagy „lépcsői” megmaradnak a fejünkben. Némelyeket tudunk pontos dátumokhoz kötni,másokat nem, azonban az akkori érzelmek ma is ugyanúgy képesek végigrobogni rajtunk.Számomra ezeket az ugrásokat nem a születésnapok,iskolaváltások vagy egyéb „előírt” időpontok jelentik. A 18. születésnap sem jelentett egy korszakhatárt.Körülbelül 22-23 évesen kezdtem először érezni azt,hogy ez már valami más,mint azelőtt.


Az „első szerelem” után 5 évvel tapasztaltam meg azt az igazi,elsöprő áradatot,amit talán a következő pár sor fejez ki legjobban :

A szerelem olyan, mint a fa: magától növekszik, mély gyökeret ereszt egész valónkba és gyakran tovább zöldül a szív romjain. (Victor Hugo)

Mitől volt ez más,mint a többi kapcsolat előtte? Miért nem az első volt egy újabb lépcsőfok?

Néhány fontos dolgot itt tanultam meg és/vagy ezek itt tudatosodtak bennem.(Fontos tudni,hogy eddig nem igazán veszítettem el közeli,fontos hozzátartozómat.)


1. Három keserves hónappal a szakítás után rájöttem arra,hogy amit gyűlölünk a tanulásnál,az itt igazi bajtársunkká szegődik : a felejtés. Egy idő után minden nap egy kicsit könnyebben ébredtem.

2. Ehhez kapcsolódik a második lecke : nincs olyan érzelmi kataklizma,amiből ne tudnánk felállni, akár egyedül,akár segítséggel.Nagy erővel töltött el ez a gondolat vagy csak most vettem észre,hogy ez az erő megvan bennem is?Lényegtelen,most már láttam,hogy ott van.

3. Talán a legfontosabb észrevétel,amit már korábban is tapasztaltam az életemben,de itt körvonalazódott : az igazán nagy dolgok képesek évek múltán is melegséget ébreszteni bennünk és ez már nem fájdalommal átitatott,hanem egy apró mosolyt az arcunkra csaló emlékfoszlány és egyetlen szó : köszönöm.

Az elmúlt egy évben pedig két dátum is adódott az ünneplésre méltó napok listájához :

Január 4-én léptem át azt a vonalat,amit már előző év őszétől elkezdtem közelíteni.A szemléletváltás határa volt ez.Illetve az ehhez kapcsolódó határozott döntés.Hihetetlenül erős impulzus rohant át rajtam és itatta át a legutolsó sejtet is bennem, még álmaimban is többször újra átélem az egészet. Hatásában is messze a többit felülmúló elhatározás volt ez.Egy második születésnap.


Augusztus 27-én pedig egy jövőbeli esemény miatti aggodalmak és ezer kérdés súlya alatt igazi lelki pokoljárást éltem meg,de az adott nap válasza erre még erősebb volt.Hihetetlen,de azon a napon olyan nem várható üzenet-áradatban, közvetlenül és közvetetten is megnyilvánuló támogatásban volt részem,ami megint csak megerősítette bennem,hogy nincsenek véletlenek,ezek az emberek azért vannak az életemben,mert ott a helyük.Ezt a napot be is karikáztam a naptárban,mert ezt mindig meg kell ünnepelni,hogy ne felejtsem el,NEM VAGYOK EGYEDÜL SOHA.


Ezek az események nem hasonlíthatók a pelenka elhagyásához,a ballagáshoz, érettségihez,első munkához stb.,mert utóbbiak az idő múlását juttatják csak eszünkbe.

Az igazi „lépcsők” pont ellenkezőleg hatnak.Ha rájuk gondolunk,nem az elmúlás,hanem a végtelenség érzése önt el bennünket.Az,hogy miket volt szerencsénk megélni, vajon még mi minden vár ránk most, a következő pillanatban vagy holnap.

életem kisszerelmei :D

Kicsit visszaesett mostanában  az életjelzés,de mielőtt elkezdenétek pécsi lányozni,meg máltai lányozni,gondoltam írok kicsit.Most úgyis nyugisabbak a napok…mármint az esték…mármint ha nem számítjuk a mini baleseteket.Letört köröm,gyulladt seb stb. Semmi olyan,amit nem élnék túl,mert akkor is,akkor is több a jó dolog,mint a rossz,úgyhogy tehet egy szívességet a rossz dzsudzsu :D

Ma megint megkönnyeztem a napot,de csak azért,mert annyira nevettem.Kicsit írok a gyerekekről,mert igazából van 1-2 „arc”. Shanice (sánisz) például egy kis örökmozgó,aki mindig olyan szörnyen meg tud lepődni,ha szólunk neki,mintha  minimum lepofoznánk…ma például hintázott a székkel és Cassandra kicsit megdöntötte a székét,csak hogy érzékeltesse,hogy ebből könnyen baleset lehet.Shanice persze megijedt és megint olyan fejet vágott,hogy az egyébként visszafogottabb Angeline is sírt már a nevetéstől meg én is.Most 3an vagyunk a kicsikkel és kiemelem,hogy ez nem AZ AZ Angelique,ő sajnos nem jön vissza.

Aztán ott van Mattéo,róla majd lesz talán videó is,ha sikerül feltöltenem a telefonról.Ő minden reggel énekel nekem,mikor megérkezik.Magyarul nagyjából így hangzik :

Királylány,királylány…nagyon szép vagy,

te vagy a legjobb barátom,az én kis szerelmem,

szeretlek,szeretlek!

Azért nem rossz,mikor ezzel köszönt egy gyerek,aki a nap hátralévő részében persze az mindenki idegein táncol.Így viszont nem lehet haragudni rá…mocskos kis manipulátor.IMÁDOM!!! :D

Luka(lüká)…nem mondom,hogy nem aranyos,szőke,kék, picit kidülledő szemecskékkel.Eddig oké.De ha mosolyog,félek tőle.Az Álmosvölgy legendája című film fej nélküli lovasának mosolyát megszégyenítő fogsora van.Sziesztán mindenki aludt,csak ő nem…ott ült a félhomályban és mosolygott rám.Tiszta horrorfilm hangulatban voltam.Az járt a fejemben,hogy mindjárt odajön mellém és lerágja a fél karomat… és ráadásul engem bír a legjobban és jön bújni meg minden,ilyenkor tényleg az égre nézek,hogy ki ne harapja az egyik vesémet...

A mai nap kicsit fárasztó volt,kincsvadászatosat játszottunk,sokat sétáltunk,az út felétől én egy kis plusz teherrel,akit Noeminek hívnak. :D Kis 3 éves tündérke,akinek sok volt a kaptató.Lehetnék vulgáris,hogy hogy éreztem magam így a túra után,de mégis nő vagyok,szóval úgy fogalmaznék inkább,hogy igen,megéreztem kicsit a hegymeneteket,főleg egy, már meglévő izomlázzal…

De ma akkor is szerencsés napom volt és kész. :D Holnap pedig halat fogunk grillezni,amit ma fogott Nadege és Axel a nagyokkal való pecázós foglalkozáson. 

“Nem kell ahhoz semmi különleges ok, hogy jól érezd magad – egyszerűen elhatározod, hogy azonnal boldog leszel, egyszerűen csak azért, mert élsz, egyszerűen azért, mert így akarod.”

Persze én sem mindig érzem így,pláne tegnap este egy pontig nagyon nem...de ezt majd később.

Zsúfolt,eseményekkel teli hetünk volt,este egyszerűen beléptünk a házba,zuhany és ágy...mindig későn végeztünk,plusz csütörtökön ehhez jött még a 3. est. :)

Hétfőtől nálunk is beköszöntött a 35 fok, a gyerekek nyűgösebbek voltak,többen is voltunk megint,minket is hamarabb leszívott a meleg.Szóval mindenki utált kicsit mindenkit... :D
Hétfő este elnyúlt a szokásos megbeszélés,elvégre hoztuk-vittük a kicsiket a héten,plusz a péntek esti műsort is meg kellett beszélni.Kedden bele is kezdtünk a próbákba,mi énekeltünk és táncoltunk.Délután elvittünk 2 csoportot strandolni.Utána persze jött a felfrissült, kellemes fáradtság,mert sokat játszottunk a vízben.Este meg pakolás,dekoráció-készítés stb.Szerdán reggeltől estig egy múzeum/élményparkban voltunk "Merlin kúriájában".Nagyon jó lett volna az egész,ha nem lett volna dráma,hiszti és egyebek.Szép kiállítás,kincskeresés,régi cuccok,levendulakert,előadás,kis mozi a híres varázslókról,alkimistákról.Kár,hogy az egész napot végig kellett kiabálni,mert 2 percre nem tudták belőni magukat a kicsik,hogy egy dologra fókuszáljanak.Szerintem nagyon jó volt az egész,persze megértem,hogy azoknak,akik pokemonon szocializálódtak,nem nyújtotta ugyanazt az élményt...

A csütörtök viszonylag nyugis volt,próbáltuk a táncot,hozzáraktam még egy kis koreográfiát,hogy színesebb legyen az egész.Délután a nyugis idő alatt benyomtam a VUKot franciául,mert már untam nagyon azt a hülye zenét,amit ilyenkor kell hallgatni a gyerekeknek,miközben fekszenek a szőnyegen.Fura volt,hogy a Vuk az Vük,meg nem is annyira jó a szinkron sem szerintem.Mindegy,a lényeg az,hogy a gyerekeknek nagyon tetszett,annyira,hogy másnap újra meg kellett nézni a nyugis időben. :) Hát igen,ami jó az jó...
Este megtartottuk a szokásos bulit,ez alkalommal kreol-est volt.Kikérdeztem Yannickot a helyről,ahol lakik...nem is volt gyarmat,hanem Franciaország tengerentúli megyéje,Madagaszkár mellett...
https://www.google.hu/search?hl=hu&tok=dyDt3Y8E6C0uwJ032uTOWA&cp=3&gs_id=a&xhr=t&q=r%C3%A9union&bav=on.2,or.r_gc.r_pw.r_qf.&biw=1280&bih=685&um=1&ie=UTF-8&tbm=isch&source=og&sa=N&tab=wi&ei=FQQUUK6iKaWs0QWdr4CQBQ
Néztem a képeket,mondtam Yannicknak,hogy nem akarom utálni,de kicsit nehéz. :D A lényeg az,hogy ottani ételeket készített.Páran nagyon jól elvoltunk,de többen csak alig ettek,mert (szerintük) túl erősen volt fűszerezve az étel.Erre mondtuk azt többen,kint élő magyarok,hogy ezek nem ismerik a fűszereket.Nadege anyukája is elnézést kért,ha erősen fűszerezett volna,tudja,az átlag nem eszi meg így az ételt.Mondtam,hogy nálunk ez a normális.A vacsora után elkezdtük gyakorolni a mi saját műsorunkat a szülőknek.

Imádtam ezt a koreográfiát,annyira tele van élettel.Párszor eltáncoltuk,aztán videó nélkül is,szóval nyugodtan néztünk a péntek elébe.

Pénteken tartottuk a szabadidőközpont-bulit.A lényeg az volt,hogy a szülők a nap végén eljöttek a gyerekekért,de nem mindenki ment haza,hanem a szomszédos épületben (ahol színpad is van) műsoroztunk,vacsoráztunk,ittunk.Mindenki hozott magával valamit,amit kirakott a közösbe és így lett egy jó nagy svédasztalunk.Mi is csináltunk a csoportokkal sós és édes sütiket is.Minden nagyon jól sikerült,persze a menza utána úgy nézett ki,mint egy disznóól.A műsor...háááát...Míg én a csoport egyik felével elmentem sütögetni péntek délelőtt,addig Cassandra változtatott néhány dolgon a táncban és így a műsorunk egy nagy káosz lett,amikor nem előadtunk,hangoskodtak,zizegtek a kicsik és nem győztük őket oltani,hogy kussoljanak a többiek bemutatója alatt is.Valljuk be őszintén, az egy estés flashmob gyakorlásunk eredménye hozta a legnagyobb rivalgást.Olyan jól sikerült az egész,hogy még egyszer el kellett táncolnunk és akkor már a szülők,mamik is ott rázták velünk, a színpad előtt.Nagyon jó érzés volt... és ott el is múlt már az este miatti stressz.

Viszont a szívem szakad meg,Helena kiköltözött,elmegy Portugáliába egy ifjúsági cserére,remélem,azért még visszanéz augusztusban,már most hiányzik.Viszont Oscar is elvileg kiköltözött,szóval mindenki nyugodtabb. :D Azért voltak húzásai...felnyomta az összes villanyt és úgy is hagyta,de ezt megcsinálta a gázzal is,főzés után nem kapcsolta le,az ajtót többször nyitva hagyta,mikor elment(és már senki nem volt itthon).Ma egyedül voltam,mikor hazaértem,de nem is baj,hogy van egy kis nyugi,a takarítás sem ártott meg a lakásnak,a nagymosás sem a ruháknak,a sok alvás sem nekem. :D

Este meg szülinapozás egy régi ismerősnél.

Bejön tényleg az élet,nem tudom hangsúlyozni,mennyire...találkoztam egy másik ismerőssel,aki elhívott egy hétvégi kajakozós túrára.Sokat járt a fejemben,hogy mennyire hiányzik már,hogy lapátoljak egy kis vizet és most megtalált a lehetőség...perfetto.

EGY KIS OKOSSÁG ...

Apa és fia sétálnak az erdőben. Hirtelen a fiú megbotlik, és éles fájdalmat érezve felkiált:
- Áúúúúúúúúú.
Meglepetésére hangot hall a hegy gyomrából: "Áúúúúúúúúú". . .
Kíváncsiságtól fűtve a hang irányába kiált:
- Ki vagy te?
De az egyetlen válasz, ami érkezik: "ki vagy te?"
Méregbe gurul a fiú, és ezt kiáltja:
- Gyáva vagy!
És a hang visszaszól: "Gyáva vagy!"
A fiú ránéz az apjára és megkérdezi: - Apa, mi folyik itt?
- Fiam - válaszolja az ember, - figyelj csak! - majd elkiáltja magát: - Csodállak!
A hang felel: "Csodállak".
Apja azt kiáltja: - Csodálatos vagy!
A hang pedig válaszol: "Csodálatos vagy!"
Majd az apja elmagyarázza:
- Az emberek ezt VISSZHANGNAK nevezik, pedig ez valójában maga az ÉLET!
Az élet mindig azt adja vissza neked, amit te kifelé nyújtasz! Az élet tükröt tart cselekedeteidnek. Ha több szeretetre vágysz, adj több szeretetet! Ha megértésre vágysz, te is érts meg és tisztelj másokat. Ha azt akarod, hogy az emberek türelmesek és tisztelettudóak legyenek veled, te is légy türelmes és mutass tiszteletet!
A természet eme törvénye életünk minden területére érvényes. Az élet mindig azt adja vissza neked, amit te másoknak nyújtasz. Az élet nem véletlenek sorozata, hanem tetteidet tükrözi.

SOLDES, SOLDES, SOLDES :)

Azaz leárazás !!!! Tegnap sikerült jóóól bevásárolni…most vannak a leárazások hetei,futócipőt 20 euróval nyomták le(az otthoni árához képest is),3-4-5 euroért sikerült pólókat venni,jó táskát is találtam,szóval megvolt a nagy shopping a hosszú hét után.Nadége-nél(az én csodálatos főnököm,aki egy imádnivaló tündérvirágszál) aludtam pénteken,munka után elmentünk egy közös ismerőshöz,aztán már várt minket a családja vacsorával.Nagyon sokat beszélgettünk,következő hétvégén is megyek,az anyukája csokifondüt csinál,mert még nem ettem.

Csütörtökön megtartottuk a 2. estet a munkatársakkal,palacsinta-party volt.Tulajdonképpen Nadége megcsinálta a tésztát és a raclette gépemhez hasonlóan ezután mindenki maga oldotta meg az asztalnál a sütést és az ízesítést.Nagyon jól sikerült megint az este,azzal a kis problémával szembesültem,hogy nagyon nehéz lesz lelépni szeptemberben.Mondjuk szoktatni fog szépen lassan a sors,mert Helena jövő héten végez,Yannick pedig augusztus 4-én.Nem volt egyszerű pénteken a szabadidőközpont,fáradt volt mindenki,az idő is szürke volt,nem aludtunk sokat,stb.Azt hiszem bólintottam is kb. fél órát a picikkel a sziesztán.

A lényeg az,hogy nagyon jó a csapat,mindenki örül és a szülőktől is pozitív visszajelzéseket kapunk,mert jól érzik magukat a kölykök.Szerdán elmentünk egy gyerekeknek szervezett rockfesztiválra. 1,5 órás volt az út,aztán néhány koncert különböző stílusokban,tánci-tánci,indiai zsonglőrök előadása és huss,el is ment a nap.Fárasztó volt, utólag olvastunk cikket az egészről és 10000 főre becsülték a gyerekek létszámát.Eléggé oda kellett figyelni,mert nem egyszer volt,hogy 1-2 a mieink közül simán elment volna egy másik csoporttal,ha nem megyünk utána.Hazafele le is lettek osztva,mert volt verekedés,sírás,hiszti meg minden.Aztán mi is leültünk a buszban és beájultunk 5ből 4en.Egyszer csak nyitom ki a szemeimet és látom,hogy néhány kölyök kuncogva bámul minket és mondogatják,hogy „nézzétek,alszanak az animátorok!!!”.Péntek volt az utolsó napja Angelique-nek.Nem akarok szemét lenni és hisztizni…de Cassandra maradhatna még kicsit betegállományban…

Ha már a főnökkel ilyen szerencsém volt…ugyanis Nadége tulajdonképpen helyettes,papíron Christelle a főnök,de most depresszióval szanatóriumba vonult.Sokat hallottam már róla,mindent egy kézben akart tartani,no munkamegosztás és a munkatársakkal és az ügyfelekkel sem volt jó viszonyban,mindenkivel kekec volt.Nadégeről nem tudok rosszat mondani,amúgy ő is 25 éves,van közös téma bőven.

A villában az élet…Oscar összeszedett valami „nenettet” a művésztelepen,nem az a bajom,hogy hazahozza,hanem az,hogy mindig mindent égve hagynak.Mindent.Még a gázt is le kell kapcsolni utánuk,az összes villany ég,a kávéfőző aljára odaragad a maradék kávé stb.De nem baj…Oscar már csak 1 hétig marad. :D A többiekkel nincs gond,sőt…Tudom,sokszor hozom fel,de egyszerűen bekattan a fejembe 2-3 naponta,hogy milyen lett volna ezzel a csapattal az a bizonyos 11 hónap…Nem agyalok rajt sokat,mert így kellett történnie,elfogadom,csak egyszerűen beugrik…Minden nap tanulok valamit,hallok valami újat,nem olyan agysejt-elhalás van(mint Juliennel),ami normális dolgokért kiált.Csütörtökön például kreol táncot tanultunk(Yannick csak nyáron van Franciao-ban,amúgy valamelyik volt francia gyarmaton lakik),Helena mutatott 1-2 trükköt a francia konyhában stb stb.Igazából nem is munka ez itt…hanem egy nyaralás,ami alatt pénzt is keresek. :D